KS: Gyakorolsz valamilyen vallást?     
LR: Nem, inkább azt mondanám, hogy ilyen nagyon mereven nem. Eredetileg katolikus családból származom, de annak a merev kereteit nem éreztem magamhoz annyira közel, vagy korszerűnek, és akkor kezdtem el olyat keresni, amit testhezállóbbnak érzek. A buddhizmussal vannak átfedések, mivel járok is  meditációra, tehát napi szinten többet hallok a budhizmusról

KS: Amit hitgyakorlás alatt értesz, az a keleti vonalhoz áll közelebb?   
LR: Elméleti szinten talán kevesebbet foglalkozom már vele, mint gyakorlati szinten. Mindennap  meditálok, pláne most, de ezt nem kötöm kifejezetten valláshoz, hiszen a meditáció ahhoz is mutat utat,  hogy akár a katolicizmust vagy bármilyen vallást jobban eltudj mélyíteni, vagy könnyebben tudjunk  kapcsolódni önmagunkhoz akár testi, szellemi vagy lelki szinten. Azért is tetszik nekem a meditáció, mert  elmagyarázza, hogy hogyan jöhet létre kapcsolódás, az már szinte mindegy, hogy ezt ki milyen valláshoz  köti. Buddha is ezt mondja, hogy nincsen lefixálva, hogy mit kell érezned, hanem a gyakorlat során  kialakul, megtapasztalod, hogy te miben hiszel.   

KS: Ez a gyakorlat számodra tehát az önmagadhoz való kapcsolódást jelenti?   
LR: Igen, az az érdekes végülis, hogy a gyakorlás nélkül én nem nagyon értettem, hogy mit jelent az,  hogy „önmagával kapcsolódik az ember”. A mi kultúránkban, ha magaddal foglalkozol, akkor az szinte  egoizmus és ezt nem értettem, hogy hogyan lehet önmagunkhoz kapcsolódni úgy, hogy az ne legyen  egoizmus.   

KS: Mikor kezdtél el ebben a formában foglalkozni önmagaddal, van valami meghatározó emléked?    LR: Ez most személyes, de szívesen elmondom, mert hasznos
nak érzem megosztani. Ahogy utólag  próbálok visszaemlékezni, szerintem a diploma megszerzéséhez köthető, 15-16 éve lehetett. Nagyon  sokat dolgoztam és nagyon belepörögtem, pánikrohamaim lettek. Kiment a térdem, meg kellett műteni és  ma már értem ennek a szimbolikáját, hogy miért jött ez a merevség, ami miatt a térdemmel bajom lett.  Elkezdtem utánanézni a sérülésem lelki vonatkozásának, hogy mi hogyan jelenik meg testi szinten az  emberben, ami a lélekből indul. Pár évre rá jelentkeztem a mentálhigiéné szakra, az orvosira. Elkezdtem  összefésülni és az akkor tudatosodott bennem, hogy az egyetemen inkább az elméleti és testi oldalával    foglalkoztunk, a lelki részt nem vettük hozzá. Ez nem szemrehányás az egyetem felé, hiszen egyáltalán  nem úgy van felépítve az oktatás, vagy nem tudják hogyan kell foglalkozni más szempontok szerint. Azt  éreztem, hogy ezekkel egy platformon kell foglalkozni és nem szétválasztva.    Az is fontos volt, hogy nem akartam gyógyszert beszedni, hanem direkt hagytam, hogy a fizikai probléma  addig jelen legyen, amíg jelen akar lenni, nem akartam elnyomni gyógyszerrel.   

KS: A gyakorlás egyébként csak a jelenlegi helyzetben vagy amúgy is a mindennapjaid része?   
LR: Nem, abszolút a mindennapjaim része amúgy is. Én Vipassana meditációt gyakorlok, az az egyik  legősibb forma, amit Buddha „kísérletezett ki”. Most nyilván sokkal könnyebb időt szakítanom rá, de hát  amúgy is, csak most lehet fontosabbnak érzem, de nem tudom én sem megmondani, hogy miért.  Mindennap fél órát meditálok, de egyébként én a kvantumszemléletet követem, ami már tudományosan is  bizonyított, de ez alapvetően egy elég spirituális hozzáállás. Ez a szemlélet energetikai szempontból  vizsgálja, hogy mi hogyan történik. Ha meditál az ember, akkor érzelmileg tisztul, amit azért is tartok  fontosnak, mert minél tisztább érzelmileg az ember, minél inkább mentes a negatív érzelmeitől, az  hatással van a gondolataira, tehát meghatározza, hogy pozitív vagy negatív gondolatai lesznek az  embernek. Ezek ugye hatással vannak a művészetemre is, bármire. Az én hitem szerint azáltal tehetek  hozzá a világhoz, hogyha tisztítom magamat és amit én ezen keresztül leképezek vagy létrehozok tárgy  formájában 3 dimenziósan, akkor az energetikailag más lesz. Van, aki nem feltétlen tudja, hogy hogyan  hozok létre egy tárgyat, hanem megérzi, mert ez energetikailag átmegy. Erre rá szoktak érezni, főleg, akik  ilyesmivel foglalkoznak, persze nem feltétlen csak azok. Szóval én ebben hiszek, hogy ez így működik  energetikailag is.   

KS: Az Orvosi Egyetemi tanulmányaiddal össze tudtad egyeztetni a spirituális gyakorlatodat?   
LR: Az egyetem egy klasszikusabb pszichológiáról szólt, meg szervezetfejlesztésről. Össze tudtam  egyeztetni, mert végülis a szak emberek vagy csoportok mentális egészségével foglalkozik. A  pszichológia a tudatos szinten foglalkozik ezekkel a dolgokkal, de van többféle mélységű tudatszint, ami  a meditációhoz kapcsolódik. Alkotni szoktam meditációban, vagyis lemegyek másik tudatszintre, és úgy  nézem meg, hogy milyen munkákat látok, hogy mit szeretnék létrehozni.   

KS: Azért is kérdezem, mert a tudomány általában szkeptikus ezekkel kapcsolatban, ahogy a pszilocibin  története is mutatja. Azt mondják, hogy ez a „rövidített út” a meditációval elérhető tudati szinthez.   
LR: Nekem nincsen semmi bajom, ezekkel a dolgokkal, de bevallom őszintén, hogy azt érzem, hogy arra  van igényem, hogy teljesen tisztán menjek bele ezekbe a szituációkba. Érdekesek ezek is, még az  ayahuesca az, ami meditációs körökben is közkedvelt. Én nem igénylem azt a tempót, amit ezekkel lehet  meglépni. Egyébként már nagyon sok minden alá van támasztva tudományosan is, például Bruce Lipton  Amerikában a hit biológiájával is foglalkozik, illetve Joe Dispenza. Meditáció előtt szokott lenni tanítás  is, ott esett szó róluk, de őszintén nekem annyira minden úgy működik, hogy nem igénylem, hogy  utánaolvassak tudományosan, mert minden működik magától és úgy tűnt fel az életemben, hogy feltűntek  a téves hitrendszerek, amiket addig követtem. A félelmeket oldom és meditálok, akkor az megy tovább. Egyébként szakmailag is nagyon komoly megéléseim vannak, hogy mi mi mitől függ, hogy egyszerűen  nem igénylem, hogy tudományosan is alá legyen támasztva. Nekem mindegy, hogy bebizonyítják, hogy  igaz vagy sem. Ha bebizonyítják, hogy nem igaz, nekem akkor is működik, tehát tök mindegy.   

KS: Mit gondolsz arról, hogy az ökokatasztrófára mentálisan kell felkészülni, nem pedig fizikailag, hiszen  minden meghal majd a környezetünkben és kulcsfontosságúvá fog válni, hogy jelen tudjunk lenni az adott  helyzetben?   
LR: Azért a testről is tudomást kell venni. Ha jön egy háború, vagy veszélyben vagyok, mondjuk előttem  van egy tigris, akkor azért nem feltétlen állok ott meg és nézelődök, hanem cselekedek fizikálisan, tehát  van az a szituáció, amikor adnom kell fizikálisan reakciót. Mindenképpen törődni kell a lelkioldalával is,  pont azért, mert hogyha óriási félelem van valakiben, akkor az energetikailag is bevonzza azt, amitől fél.  Ezeket talán jobban elmagyarázza Dispenza, én csak tapasztalom.   

KS: Van olyan, hogy kifejezetten valamilyen helyzetet kezelsz a gyakorlat során?   
LR: Abszolút.   

KS: Ezek a helyzetek milyen természetűek?   
LR: Ha bármivel kapcsolatosan azt érzem, hogy elakadásom van, vagy félelmem, akkor mindig  használom a meditációt. Ilyenkor lemegyek a mélyére, megnézem miért félek és az miből fakad, a  gyökeréig menni és szembenézni vele. Van olyan, hogy szakmailag nem jön egy ötlet, mert izgulok  valamin. Ilyenkor szembe kell néznem vele, hogy miért nem jön, mitől félek pontosan. Abszolút abban  hiszek, hogy tőlem függ az én sorsom 85-90%-ban. Olyan sokat tudok tenni a saját sorsomért, hogy nincs  időm a körülményekkel foglalkozni. Persze azért nem lehet azokat sem figyelmen kívül hagyni, mert ha    például nem megfelelő a műtermem, akkor keresni kell egy másikat, de azzal is én foglalkozom, nem  másokat hibáztatok érte.   

KS: Jól értem, hogy azt mondod, hogy te vagy felelős minden dologért az életedben és te vagy az  egyetlen, aki változtatni tud azokon?   
LR: Ha felelősséget vállalok az érzelmeimért és tetteimért, akkor nagyon nagy százalékban tudom jó  irányba kormányozni a saját hajómat. Nem tudok minden felett uralkodni, de el tudom fogadni a  nehézségeket, és másra irányítani az energiákat, akkor sokkal jobb életet lehet élni.   

KS: Miből áll egyébként a saját gyakorlatod?   
LR: Igazából a meditációból. Szoktam festeni is úgy, hogy csak megnézem, hogy „mi jön le”. Ezek nem  publikus festmények. a tárgyaimat tudatosabb szinten hozom létre. Ezeknél a festményeknél megnézem,  hogy a kezem mit rajzolna le, vagy festene mindenféle előkoncepció nélkül. Egy transszerű állapotba  kerülök egy idő után és én csak szemlélője vagyok annak, hogy mit fest a kezem.   

KS: Nem lehet könnyű olyan állapotba kerülni, amikor kizárod a tudatosságod.   
LR: Nem, egyáltalán nem könnyű, nagyon sokat kísérletezek. Nem drogokkal szoktam elérni ezt, nekem  ez így izgalmasabb, megtalálni azt a tudatállapot, ami éppen segít. Ha jógázom, vagy sportolok, utána  nem szoktak tetszeni a tárgybéli ötleteim. Szeretem ezeket vizsgálni, hogy mi mit hoz ki belőlem, vagy  mire tudom használni. Egy nyugodt tudatállapot tök jó arra, hogy rajzoljak valamit, vagy e-mailekre  válaszoljak, vagy fontos, hogy egy kedves levelet fogalmazzak meg vagy ilyesmi. A dühös állapot  nagyon jó alkotni, mert az egy olyan magas energetikai szint, amiben hogyha elkezd az ember alkotni,  akkor át tud alakulni pozitívvá, merthogy a düh, az negatív, de magas energiaszint. Tehát ez egy nagyon  aktív energia, ami jó mozgatóerő lehet, olyan, mintha bizseregne az egész tested.   

KS: Ez érdekes, mert alapvetően azt tudjuk a dühről, hogy nem jó.
LR: Igen, ha megtanuljuk kezelni vagy használni, akkor jó.     

KS: A Feri Galeris kiállításodban hangsúlyos volt a „boszorkányos” vonal. Miért merült fel a téma?     
LR: Volt több olyan munkám, ami a női létre reflektált. Ez abból is jött valójában, hogy egy csomószor  szuperszexinek is kell lenni, miközben dolgozni is kell, kiállításra is kell küldenem munkát, közben meg  csillogjon-villogjon minden, mert az elvileg nagyon jó, ha rendbe tartjuk a lakást, tehát a média által  közvetített közvetített „takaros nő” képből. Ez elég helyspecifikus is volt, mert a galériával szemben egy  autótuning műhely van, tehát amikor odamentem, akkor azonnal láttam a jobboldali, azaz a női oldalt és a  baloldalit, azaz a férfi oldalt, tele férfiakkal. Úgyhogy csináltam egy női tuning oldalt. Nagyon vicces  volt, mert ők voltak az első érdeklődők, hogy mi lesz ott, még azt is kérdezték, hogy lesz gyorsulási  verseny az utcában? Ez nekem nagyon tetszett, mert alapvetően nem érzem magam nagy feministának,  pont az tetszett, hogy mindkettő oldal ott van. Egyébként én körömfestés mániás vagyok, azért is akartam ezzel várni a látogatókat, mert van a művész,  akit kiemelnek a közönségből, akit piedesztára emelnek, de sokat jártam lábmasszázsra és nagyon-nagyon  tetszett a keleti nők szinte már zavarba ejtő alázatossága, amit szerettem volna oda bevinni. Plusz ez egy  menedék, ami a boszorkányok között egy olyan hely volt, ahol mindenki egyenlő, legyen bűnös vagy  bűntelen. Erre is reflektálva szerettem volna ezt megcsinálni, hogy egyenlően jelenhessünk meg, hogy  tisztelegjek azok felé, akik megjelennek. Foglalkozom a kezükkel, a kéz amúgy is egy olyan részünk,  amivel a legtöbbször érzelmet fejezünk ki mások felé, legyen az egy simogatás vagy érintés, bármi.  Ráadásul ez a program nem volt kötelező, ehhez olyan közel kellett jönnie a látogatónak hozzám, hogy ki  tudjam festeni a körmét, de ezt ő dönthette el, hogy ezt szeretné-e vagy sem.     

SZD:Melyik területen vagy aktív? Bemutatkozás  
PA:Nekem a festés az, ami fontos. Grafikai irányból indultam, rajz tagozatos voltam. Ott tűzzománcozással foglalkoztam már nagyjából 8 éves korom óta, az meg valahogy a kettő között van. A festésben éreztem azt, hogy kihívás, és meg szeretném tanulni, elmélyülni benne. 

SZD: Milyen a valláshoz való viszonyod? Vallásosnak tartod magad?
PA: Attól függ mit jelent az, hogy vallásos, hogyan definiáljuk. Vallásos vagyok, de egyháznak nem vagyok a tagja. A családom nem volt kifejezetten az a minden héten templomba járós fajta, de mindenki meg van keresztelve, templomi esküvők/temetések,engem meg egyszerűen csak érdekelt is – mint később kiderült, nem maga a keresztény vallás, hanem a vallások, mind. A keresztény egyházat, mint intézményrendszert kifejezetten elítélem. Amit a történelem során az egyház művelt a vallás nevében az szerintem egészen borzasztó. Más vallások érdekelnek, de azokat csak tanulmányoztam, vagy bizonyos dolgokat átvettem belőle.

SZD: Mennyire szövi át a spirituális tevékenység a mindennapjaidat?
PA: A spiritualitás nekem összekapcsolódik a tudatossággal. A tudatosság azt jelenti, hogy jelenléttel élek, tudatosítom magam, a világot körülöttem, a kölcsönhatásunkat, tehát a lélek-elme-test egységében jelen lenni és cselekedni.
A jelenben lenni, megfigyelni magad a szituációkban, és tudatosan alakítani őket. Nem ösztönből vagy tudatalatti mintákból reagálni. Nekem az egész napom ebben telik. Egyszer hallottam egy mondást: „Nem mi vagyunk spirituális lények, hanem az egész élet maga a spiritualitás”. Ez nem egy kívülálló dolog, ez egy egység, csak valaki ezt leválasztja magáról.
Nézzük egy konkrét napomat. Van például egy ilyen a telefonomon, hogy tarot app. Minden reggel 8-kor küld egy üzenetet, hogy húzzam ki a mai napi kártyám Ez azért jó, mert ez minden nap egy gondolattal indul a napom, önreflexióval. Lehet azt hinni és mondani rá, hogy nem így működik, nem ilyen lesz a napom, de nem is ez a lényeg, hanem egy  három soros gondolat asszociációkat indít el bennem, megmozgatja a szellemem és a lelkem, ezzel  indítani reggel önmagában pozitív. Ha tudatos vagy, mindig meg lehet találni, hogy ezt miért kaptad. Serkenti a gondolkodásod.
Sok ásványom van, mindegyiknek van valamilyen jelentése. Minden nap kiválogatom, hogy aznap milyen köveket fogok magammal vinni a zsebemben, és például ha várakozom, fogom őket a kezemben, nézegetem őket, mert amúgy gyönyörűek, és közben azokkal a minőségekkel, gondolatokkal kapcsolódom, amit a kő közvetít, ami a “jelentése” – nyilván ez egyéni is, szóval itt is megint az a lényeg, hogy magamban mikre mutat rá, mikre asszociálok – önismeret.
Esténként igyekszem úgy lefeküdni, hogy előtte meditálok, általában ezt hanganyagokkal szoktam, mert sokszor úgy egyszerűbb megtartani a fókuszt. Van egy hely is ahova járok meditálni.
Decemberben vettem egy sámándobot, és azt is szoktam használni. Szép tiszta, mély hangja van és egyből lelazít, oldja az esetleges feszültségeim, vagy csak úgy feltölt.
Szoktam eljárni különböző helyekre, közösségekbe meditáció/önismeret céllal, sokféle módja létezik, amikre viszonylag sűrűn megyek, az a családállítás (azt én is elvégeztem), méhgyógyítás, hangfürdő, egy adott téma mentén közös meditáció. 

SZD:Mennyire hiszel a tudományos közlésekben?
PA: Kellene hogy legyen tudománykritika, mert ami beleillik egy adott narratívába – ami érdekek mentén alakul ki nyilván –, az tud csak érvényesülni, mindent, ami kívül esik a kánonon, azt diszkreditálnak. Szép példa mondjuk anno a boszorkányüldözés. 
Ők milyen alapon nyilvánítanak több ezer éves tapasztalati hagyományokra alapuló dolgokat, mint a jóga vagy kínai orvoslás stb nem tudományosnak – holott a tudomány alapja az empirikus igazolás. A tudományról az a véleményem, hogy a szkepszis alapvetően mindent aláás, és az egész tudománynak az a lényege hogy semmiben nem bízhatunk, örök kérdésesség. Több évszázada alkalmazzák azokat a módszereket, amiket a tudomány hitetlenkedve fogad. Egy bizonyos szintig bízom a tudományban vagy így látom/elismerem a helyét a világban, de a lényegre nem ad választ szerintem, vakfoltja, a szkepszis okán. 

SZD: Mi volt az a hatás, motiváció ami elindított ebbe az irányba?
PA: Már gyerekként is fogékonyabb voltam rá. Nekem az imádkozás mindig is fontos volt, katolikus lévén, de ugye azért a kereszténység egyházi változata eléggé a bűntudaton alapul, szóval emlékszem, kicsit ilyen kényszeresen imádkoztam, hogy jajj csak el ne felejtsem, és megbüntessen az Isten. Ez az egyik oka, hogy nem szeretem ezt a vonalat, mert ilyen dolgokat ültetnek beléd. 
De különben valahogy mindig is az elvarázsolt dolgok, a valóságtól másabb tudatállapotok érdekeltek, például a mesék, az irizáló felületek nézegetése, vagy olyan játék, amiben elszédülsz.
Amikor tudatosabban kezdtem ezzel foglalkozni, az az ELTÉN kezdődött, ahol szociológia szakra jártam. Ott a rendszerelméleten kívül a kulturális antropológia érdekelt a legjobban. Volt egy ilyen óra, hogy vallásantropológia, minden héten egy másik vallási közösséget látogattunk meg pl: szcientológusokat, buddhistákat, ortodox zsidó közösségeket. Már ott érdekeltek az analógiák, maga a hit kérdése, és megnyilvánulásai, az élethez való hozzáállások,világ értelmezése.
Aztán elmentünk egy Istennő Templom nevű helyre is, és ez nagy hatással volt rám. A Kárpát-medence hagyományos istennő archetípusaival, de más mitológiai elemeket használva voltak meditációk, természethez közeli dolog volt, szimbólumok az évszakokhoz kapcsolódóan, ez volt az első hely, ahová járni kezdtem viszonylag rendszeresen.

SZD: Milyen formai kifejezésmódot, milyen eszközöket használsz munkáid során?
Nem csinálom tudatosan, inkább csak érzésre – van bennem valami érzés, és ahhoz keresem meg a legkifejezőbb eszközt, szóval a kedvemtől függ minden, hogy most rajzolok ceruzával, vagy inkább olajjal festek, vagy esetleg csinálok valami kollázst. De mostanában már azért szeretnék már strukturáltabb, tudatosabban megtervezett képeket is készíteni – bár még nem nagyon volt kedvem rávenni magam a gyakorlati megvalósításra.
Az alkotói folyamat során nagyon sokáig nagyon szorongtam, és abszolút nem volt önbizalmam már, amikor idekerültem a Képzőművészeti Egyetemre, valahogy az általános  iskola rajz tagozata után, amikor gimiben abbahagytam az alkotást, akkor tört meg valami, és ez egészen a Képző második évéig tartott, hogy kijöttem abból az iszonyú szorongásból.
Zenét mindig hallgatok alkotásnál. Van, hogy összeszedettebben ülök le, mert tudom hogy valaminek ki kell jönnie.
PA: A saját spirituális/vallásos gyakorlatod hogyan viszonyul mások racionalitásához? Számodra mi a racionális?
A baráti köröm  jó része nem igazán spirituális, vagy nem gyakorol semmi ilyesmit, de alapvetően olyan barátaim vannak, akik nyitottak, de legalábbis elfogadóak. Volt akikkel ellentét volt köztünk évekig, hogy hogyan fogadjuk el egymást, néha nehéz volt a kapcsolatunk, de megérte energiát fektetni az oldalak közelítésébe. Rengeteget tanultam az elfogadásról, tényleg. Ha beszélgetünk, már csak elmondom hogy vannak ilyen lehetőségek is, de már nem tukmálom az emberekre.  Úgy veszem észre egyre nyitottabbak rá. Igaz az, hogy az egész élet ilyen és az emberek előbb utóbb elkezdenek ebbe az irányba menni. Nem lehet nem kapcsolatban lenni a tudatosságunkkal.

SZD: Vannak olyan élethelyzetek (jó-rossz), amikben a spirituális/vallásos gyakorlat mint megoldás/”gyógymód” jelenik meg?
PA: Minden. Ha van valami fizikai problémám, én nem orvoshoz megyek elsősorban, hanem megnézem, milyen tüneteim vannak, milyen érzések fűződnek hozzá bennem. Van két könyvem, megnézem mik a lelki okai egy fizikai tünetnek és abból az irányból közelítem meg. Általában meditálással, fejben. De fontos a földi életben jelen lenni, nem elveszni a szellemi/lelkiben, mert semmi nem működik a test nélkül, a három egységes működése az egészség. Ezért van, hogy akkor mozgás során múlik el pl: transztánc. hangfürdő, (magnet). esőcsináló, gongok, tibeti hangtálak,egyéni kezelésnél rád is teszik a hangtálat.

​​​​​​​SZD: Mennyire érzed igaznak ezt a spiri tevékenységet? van-e köze a divathoz?
PA: Szerintem nincs, trendek mondjuk vannak, de nem divatnak fogalmaznám meg, nem tudom függetleníteni a saját tapasztalataimtól. Szerintem annyira nem tudod divatból csinálni, mert mindenképpen hatással vannak rád a tapasztalatok, akkor is elgondolkodtat, még ha csak bele is kóstolsz. Az igaz ,hogy egyre több a jógaközpont és van, amelyik annyira nem megy rá szellemi részére csak szimpla testedzés. Egyre több alternatív hely van, szellemi központok, spirituális önismereti közösségek, stb. Ilyen szempontból van divatja, hogy rengeteg különféle módszer, lehetőség van.

Ozora fesztivál is divat lett, évről évre egyre többen járnak, “felhígult” a közösség, már nyilván nem olyan, mint régen volt, ezt mondogatják – de közben ez természetes, meg jó is, hogy egyre több ember nyitottabb a többségi társadalom nézetének egy alternatívájára, mindenképp gondolatébresztő jelenség – az már más kérdés, hogy ez azt is eredményezheti a “régi” arcokban, hogy egy kevésbé mainstream, kisebb, bensőségesebb közösségi együttlét után néznek. De ez egy természetes változás, körforgás.

Az A C I D W I T C H-el Várhelyi Valentina készített interjút 

Papp Fannival Várhelyi Valentina készített interjút

FT: Kezdjük akkor az elejénél. Milyen a valláshoz való viszonyod? Van-e bármi vallási szál a családodban?
​​​​​​​TZS: Az édesapám egy durván keresztény családból jön, az első feleségét a hitgyülekezetből ismerte meg, és egészen pontosan azért vette el feleségül mert annyira megsajnálta, hogy lefeküdt vele, teherbe esett és kénytelen volt elvennie. És ennek a szülők nagyon örültek, mert így tud öröklődni a keresztény vonal a családban. Aztán jött anyám, aki a szerb határról érkezett és a legdurvábban vallásos családtagja az az én dédnagymamám volt, aki szombatista volt. Ez azt jelenti, hogy a szombat az úr napja – ezen a napon nem dolgoznak, a gyerekek esetlegesen nem járnak iskolába.

FT: Akkor ez egy ilyen zsidó gyökerű vallás?
ZS: Kicsit. Igen. Régi dolog, nagyon egyszerű. De nem véletlen, mert ugye a héberben vasárnap kezdődik a hét, és akkor szombat lenne az utolsó nap… Anyu számára ez egy teljesen idegen dolog volt, egy nomád, eléggé elbutult közegből érkezett, de meghódította apámat. Az apám számára hatalmas szabadságot jelentett.

FT: Ki akart szabadulni abból a keresztény közegből?
TZS: Ő ezt így megkapta egy csomagba. Azt szerette egyedül az egészben, hogy volt egy pap, akivel teológia-filozófia dolgokról tudtak beszélgetni. Anyám ebből őt teljesen kiszakította, és ezért apámat ki is tagadta a családja. Viszont, cserébe anyu tele van spirituális érdeklődéssel, iszonyú babonás, ami rám is rámragadt – pl. szilveszteri szokások. Hogyha bármilyen krízisben van, akkor még mindig a dédnagymamámhoz beszél, hogy segítsen bizonyos helyzetekben, valamint táltosokhoz is fordult, angyalkártyázott. Anyukám később megismerkedett olyan nőkkel, akik sokkal jobban hittek ilyenekben. Hiába nem volt klasszikus értelemben vett vallásgyakorló, kialakult egy sajátos, egyéni vallása, ami nagyon vegyes. Nem bírja a keleti dolgokat, de valamilyen szinten megjelenik, befogadta és például keresztek vannak a konyhában. Valahogy velem is úgy alakult, hogy elsős koromban hittanra jártam. Nagyon szerettem a papot, a Tibi bácsit. Megvettünk egy gyerekeknek szóló Bibliát, amit az apukámmal olvastattam fel mindig, és többek között rendszeresen imádkoztam. Megtanultam a miatyánkat és azt mormoltam. (Egészen kiskoromban kialakult bennem egy félelem az iránt, hogy elveszítem a szüleimet.) Egyik nap, emlékszem, azt mondta a hittantanár, hogy ha hazudunk, vagyok rosszak vagyunk, akkor fekete pontok gyűlnek a szívünkbe, és ha nem váltjuk ki jó cselekedetekkel, akkor befeketedik a szívünk, és meghalunk. Ettől nagyon nagyon megijedtem, rettegtem, hogy rossz leszek, és én ekkor egy borzasztóan rossz gyerek voltam. Verekedtem, haraptam az embereket, lopkodtam, és egyszer csak egyik napról a másikra a világ legszorgalmasabb, és legjobb gyermeke lettem. Próbáltam viszonylag egyszerű gyerekkort élni, de hamarosan elég sok rossz és traumatikus dolog történt. Sok lett a közösségekből kitaszítottság élményem, amiket a rajzban, táncban ki tudtam fejezni. Később azt vettem észre, hogy ha csak úgy lerajzolok valamit, hamarosan bekövetkezett: például rajzoltam egy kislányt egy rumlis, kupis szobában, és egy évre rá kiderült, hogy költözünk. Gimnázium elejére annyira sok lett a változás az életemben, közben költöztünk, hogy elkezdtem felépíteni az saját, önálló, misztifikált hétköznapjaim történetét.

FT: Végül is hogyan kezdődött akkor az spiritualitáshoz fűződő viszonyod?
TZS: A spiritualitásom kezdete, az awakeningem pillanata azzal kezdődött, hogy van egy unokatestvérem, aki 2 évvel idősebb nálam, és 13 évesen találkoztam vele 7 év szünet után újra. A lány skizofrén volt, amiről én nem tudtam 

FT: Titok volt?
TZS: Nem derült ki még. Sok trauma érte őt, elég tragikus az élete. Elmentem hozzá Tatabányára, és nagyon jó volt találkozni valakivel, akivel hasonlóképpen gondolkodok. Elkezdtünk csinálni egy közös könyvet – ő írt, én illusztráltam. Az első nagy beszélgetésünk pedig úgy történt, hogy Tatabányán a tóba benyúló félszigeten lévő napóra alá feküdtünk, és megvártuk, míg mindkettőnkön átmegy az árnyék. Később elmondta, hogy azért érzi magát különlegesnek és valószínűleg azért mindenki őrült a családban, mert elcsípett egy telefonbeszélgetést, amiben arról volt szó, hogy vérfertőzött családból származik. Nem tudom, hogy igaz-e. Aznap meglátta az egyik rajzom, ami egy üveges szemű kislányt ábrázolt, és teljesen meggyőződve állította, hogy ő ismeri azt a lányt, mert minden este találkoznak.

FT: Te hittél neki?
 TZS: Maximálisan. 13 éves voltam. De még történtek ennél durvábbak. Rajzolt egy nagyon rémisztő, macskaszemű lányt, és mi azt eldugtuk. Másnap elutaztunk Debrecenbe, ekkor választottuk ki azt a lakást, amibe később laktunk, és eljött velünk. Mikor visszaértünk, azt láttuk, hogy fel van dúlva a szoba és az ágy közepén ott a rajz. Aznap együtt voltunk, és azt állította, hogy nem ő volt. Nagyon megijedtünk, elmentünk 2 templomba is, aztán kerestünk tüzet és keresztet, mert úgy gondoltuk, az segít. Kimentünk a parkba, ahol tűzzsonglőrök voltak, megtöltöttük kútvízzel a keresztet, és vártuk, hogy elmúljon a 22:22. Végigéjszakáztuk az együtt töltött időt. Utolsó este oltárt építettünk – égett 13 gyertya, egész este rajzoltunk.

FT: A szüleid/ szüleitek ezekről mit tudtak? Követték ezeket az eseményeket?
TZS: Mivel egész este nem aludtunk, ezért szétválasztottak minket a házon belül egy kis pihenésre. Apu 10 percenként jött leellenőrizni, hogy drogoztunk-e. Egyszer mikor bejött megkérdezte, hogy mi történt amúgy velünk? Én pedig elmeséltem neki az egész hetet töviről hegyire. Erre az egyetlen reakciója az volt: ez a lány valószínűleg skizofrén. És én innentől nem hittem neki többé. Féltem tőle, meg akartam szabadulni tőle azonnal. Nyilván eltiltottak tőle. A szüleim elmondták az ő szüleinek, hogy mi történt, a lány megharagudott meg ilyenek.

FT: Az ő szülei nem tudtak ezekről a para dolgokról?
TZS: Nem nagyon. Erről az elmebajról nem. Ezután pszichiátriára került újra. Ekkor elköltöztünk. Rettegtem a debreceni lakásunktól, ami a patológia intézettel szemben volt – meggyőződésem, hogy tele volt szellemekkel. Megismerkedtem az első barátommal, aki rendszeresen bántott mind mentálisan, mind fizikailag – rituálisan éjszakákat rajzoltam végig, annyi minden volt bennem. Nagyon sok régiséget gyűjtöttem, régiségvásáros cuccokat és a nagymamám régiségeit összehordtam. Volt hogy ezek a tárgyak, mondjuk a nagymamám órája elkezdett ketyegni hosszú idő után, vagy kiestek a babáim végtagjai. Ekkor 15 voltam, evészavarral küszködtem és nagyon aggódtak értem a szüleim. Annyira, hogy elkezdtek szövetkezni egy Árkádia Fényei Spirituális Egyház gyógyítójával. Elemezgették a rajzaimat, majd megállapították az egyház tagjai, hogy engem egy démon kísért. Bennem lakik egy démon. Ezt másoktól is megkaptam, többek között az első barátom is megmondta többször, hogy valami sötét van bennem. 16 évesen megismerkedtem 4 nagyon „sötét lelkű” fiúval, akiktől rettegett az egész gimnázium, de én imádtam őket. Egyébként rettenetesen művelt, intelligens és művészetimádó fiúk voltak, de minden nap szanaszét drogozták magukat. És a 16. születésnapomra egy jointot kértem tőlük. Az első jointomat. Ekkor már a második pszichiáteremnél voltam, aki a rémálmaim miatt kezelt. Mert minden este megjelent egy alak nálam, az indiánoktól származó Vendigo szellem – egy éhező erőszak szellem, aki a gyenge, rettegő elméket támadja. De erről sokan beszámolnak. Egy  zakóban, öltönyben megjelenő sovány férfi, akinek szarvaskoponya van a feje helyén. Elkezdtem minél jobban megmártózni ezekben a misztikus dolgokban, elkezdtem meggyőződni arról, hogy az én különleges és mások által kitaszított és szokatlan különlegességem arról szól, hogy van valami médiumi képességem.

FT: De akkor neked ez a szereped, vagy identitásod abszolút kívülről konstruált, mert nagyon nagy hatással volt rád az a környezet, ami miatt ez lettél. Elhitette veled.
TZS: Tulajdonképpen igen. És vonzás törvénye: összekerültem olyan emberekkel, akik elkezdték felértékelni ezt bennem. Találkoztam a színházban egy elméletileg angyal lánnyal, aki a fejem felett hadonászással elűzte a rosszat a szobámból, és akkor ideg-óráig jól éreztem magam otthon. De aztán ezek újra visszatértek. Itt volt 2 évem, amikor elég aktívan füveztem – visszatértek a delíriumos álmaim, amik mindig valami túlvilági, borzasztóan negatív, sötét rémálmok voltak, de kíváncsi voltam, mi történik.

FT: De akkor te tisztán láttál mindent, tudatában voltál, nem éltél más realitásban. Mégis mindenki elmebetegnek gondolt.
TZS: Igen. De ekkor már rá is játszottam. Próbáltam az lenni, akit belém képzeltek. Alice in Wonderland Tim Burton feldolgozásban, aki a hét minden napján a Fekete hattyút nézi. Fura OCD-s tüneteim alakultak ki. Később most az egyetemen feldolgoztam ezt, táblázatba szedtem. A hét minden napjának meg volt a menete, szigorúan az a 7 változat létezett – minden nap volt totemállatom, adott haj, kiegészítő és megvolt ezeknek az összefüggésrendszere. Ezt az egyetemre sikerült kinőnöm, sikerült feldolgoznom, kiszakadtam abból a közegből. De Debrecent azóta is démonizálom. Ekkor nagyon sok horrorfilmet néztem, de pont azért, mert abban van feloldás és segíteni fog. Nézem a rettegést, a saját rettegésem, de látom, hogy van belőle kiút meg elűzhető. Természetesen nem segített. Váltottam iskolát, ahol szintén elterjedt, hogy szellemekkel suttogó vagyok, és lelkekkel beszélek – mert volt egy epilepsziás lány, akinek az egyik órán rohama volt, és nagyon nagyon halkan elnyögte, hogy ne hívjuk a mentőket. Nem szóltak hozzám az emberek ezután. Elkezdtem járni egy kontaktimprovizációs tánckurzusra, amit egy rettenetesen spiri 32 éves csávó tartott. Egyébként egy informatikus csávó, de akkoriban nagyon elborult az elméje – jógamesterije volt, démonűző táncokat tolt, füstölő, kelet, minden. Teljesen meg volt győződve, hogy ez az együttállás éve, most kell gyűjteni egy hadsereget, akivel spirituálisan megváltják a világot. Miközben egy nagyon katolikus menyasszonya volt, akivel küzdöttek. Nagyon jól tudtam vele együtt mozogni, meg akart ismerkedni – és én ekkor annyira magamra voltam maradva, a szüleimmel nem kommunikáltam, hogy jóba lettünk.

FT: Neked az egy döntés volt, hogy nem akarsz kommunikálni kifelé. Csak nagyon válogatottan.
TZS: Igen. Meg azt éreztem a szüleimen, hogy nekik megterhelő a sok furcsaságom. És amikor előálltam valami újjal, akkor csak annyit mondtak: na ne bassz, elégedj már meg azzal, ami van. Vissza erre a pasira: az egyik évben együtt szilvesztereztünk, ahol bemutatta a „hadseregét”, aminek tagja volt többek között Áfra János – költő, Szabó Attila – filozófus, Szőr Zoltán – kvantumfizikus és ambien dj, és együtt matcha teáztunk meg füveztünk egész éjszaka – itt még mindig rémes tripjeim voltak, de velük biztonságban éreztem magam. Áfra nem, ő tök tiszta – ő szerette volna a költészetét az ilyen rítusok köré gyűjteni egy ilyen Weöres Sándor-i vonalon, csak modernebben. Miattuk ismerkedtem meg a jógával, vagy a Bhagavad Gítával. Miattuk indult el az a projekt, amit most a Finta Mirával folytatok. Áfrának volt egy felolvasóestje, ahol Szőr Zoli zenélt, mi meg hárman táncoltunk. Aztán  eltiltottak egy időre a tánctól az anorexiám miatt. Egy darabig szerettem volna lépést tartani ezzel a pasival, de úgy éreztem, hogy szétszakadok, mert nem bírok lépést tartani. Itt volt egy kis törés a spiri életemben, kicsit visszahátráltam és megpróbáltam normális dolgokkal foglalkozni. Kiállítást csinálni, osztálybulikra járni, aztán elmentem cserediáknak egy kis időre Manchester mellé, egy erdő szélén laktunk, egy gótikus templom, temető volt az út túloldalán. Nagyon filmes volt. Azon a területen volt mindez, ahol a legmagasabb volt a boszorkányégetés, és tele volt emléktáblákkal a hely. És ezt érezni lehetett, legalább is azt hittem, hogy érzem. Megint iskolát váltottam. Jöttek egyszerűbb okkult dolgok az életembe: geometria, sátánizmus, ezeket direkt kerestem. Megismerkedtem az új szerelmemmel, aki szintén hasonló érdeklődésű volt – volt, hogy közösen felgyújtottunk a házunk mögött egy ruhát, mert egy olyan lánytól kaptam, akit nem szerettem. Gimnázium végére olyan sajátos hitvilágom alakult ki, ami egy nagy massza volt. Hittem a reinkarnációban, hittem a szellemekben, a panteizmusban – az volt a kedvencem.

FT: Mondjuk a festőmesterünk, Kővári Attila hatása elég nagy volt ránk. Én is miatta olvastam Bhagavad Gítát, és kerültem a tamaszt. Kicsit belenevelt minket a keleti nézetekbe.
TZS: Megjelölt bizonyos fejezeteket a Gítában, amiket ha elolvasok, megjavulok. Sok mindenben segített amúgy, tök jó volt.

FT: Szerinted miért van ennyi hasonló irányultságú ember körülötted? Szerinted bevonzod, vagy tényleg ennyire sokan lennének?
TZS: Szerintem marha sokan vannak. Ezek körül az emberek közül mindenkit furcsának tartottak. Vonzás törvénye.

FT: És akkor mi a helyzet ma? Most így visszatértél a világi élethez?
TZS: Most 21-22 évesen kezdtem már el materiálisan látni a világot. Most kvázi elszigetelt életet élek, mert meguntam, hogy folyton ilyen emberek forognak körülöttem. Évek óta egyáltalán nem füvezek, alkoholt sem nagyon fogyasztok. Szeretek a tudatomnál lenni, mert ha elvesztem, akkor még több problémám van. Most is megvannak a kisebb-nagyon rituáléim: füstölőzök, táncolok, volt egy időszak amikor Om mani padme hum-ot énekeltem. De ha elmegyek masszőrhöz, akkor biztosan kiderül róla, hogy reikis, de a fejfájásomon akkor is csak a Flector segít, nem a hangtálazás és a reiki. Reikiztem is, másfél órán keresztül kézrátételeztem a testem, majd 3 hónapra beteg lettem – mononukleózis, vakbélgyulladás. Erre azt mondták, hogy a sok gyógyítás kiforrta magából a fájdalmakat egyben. Bennem minden ilyen hitrendszer összeomlott, és felszabadultam. Most inkább teológiai, filozófiai az érdeklődésem.

​​​​​​​FT: Meg hát közben csak felnőttél. Egyedül élsz, takarítod a lakást, csekket fizetsz, főzöl. A felső hatalmi nyomás azért csak ott van.
TZS: Elmegyek dolgozni, főzök, igen. És akik tényleg annyira el vannak varázsolva, azok ezekre nem képesek. Nagyon előjött az a félelmem mostanában, hogy mi van, ha ebben a nagy pörgésben egyszer úgy térek vissza haza, hogy valaki már nincs benne, és mostanában előfordult, hogy beültem a Nagymező utcai templomba, bőgve. Mostanában értettem meg azonban, hogy mit is jelent az Isten fogalom. Nagyon örülök, hogy nem álltam be a sorba, és fogadtam el, mint egy UPC csomagot egy kész, konkrét vallást, de megértettem, hogy miért van szükség hitre. Arra jöttem rá, hogy az agyunknak van egy szekciója, amit nem ismerünk, és ami irányítja azokat a dolgokat, amiket mi nem tudunk tudatosan kezelni és az emberek által generált, tudatuk által fel nem fogható események, a véletlen – ami nem véletlen, azt kezdték el az emberek felsőbb hatalomnak, Istennek nevezni.